*************************
Edaniel láthatólag zavarban volt. Bal lábáról a jobb lábára állt, majd újra és újra megismételte a mozdulatot. Mogyoró színű tekintetét a földbe szúrta, úgy, ahogyan a lány, Charlotte is. Nem igazán tudták mit is lehet ilyenkor mondani.
Edaniel már bánta, hogy felhúzta magát, és, hogy lopásra kényszerítette a lányt.
Charlotte pedig lelkileg össze volt törve a törvénytelen dolog miatt, amit cselekedett, mégis vágyott, hogy újra barátok lehessenek. Mert, valljuk be, jól esett neki a fiúk - Edaniel és Sheridan - társasága.
Alig pár perc telt el, mióta Sheridan mesterkedésének következtében szemtől szembe találták magukat egymással. Az idő pedig végtelennek tűnt számukra, nyúlt és nyúlt, akárcsak egy végtelen rágógumi.
- Figyelj, - nyelt egyet végül a fiú.
- Hm, igen? - még egyikőjük sem mert felnézni.
- Csak annyit akarok, hogy... - motyogta maga elé pirosló arccal Edaniel, miközben így gondolkozott magában:
Jaaaaj, ez annyira nehéz!
Mondj már valamit!
De mit?
Valamit!
De miiit??
Bármit! Akármit!!!
Köszi a segítséget....
Hé, én csak a belső hangod vagyok. Ugyanolyan béna vagyok, mint te...
Fogd be!
- Felejtsük el - lehelte Charlotte. - Csak felejtsünk el mindent, oké?
Kopogós csizmájával közelebb lépet a sráchoz. Az ösztönösen hátrálni akart - mindig tartotta a távolságot -, de a lány megragadta a kezét és nem engedte.
- Ed, felejtsünk el mindent.
Őszintén reménykedett benne, hogy így lesz. Remélte, hogy minden rendbe jön és a világ szép lesz megint.
- Hm - bólintott rá Edaniel és végre a lányra nézett. Kipirosodott arcára, a széltől összekócolt hajára. És csillogott a szemük. Mindkettőjüké olyan fényesen szikrázott, akár egy csillag. Egy fényes, hihetetlenül boldog csillag.
Amiben Charlotte hitt - hogy szép lesz a világ - beteljesült. Hirtelen minden gyönyörű volt, vidám és színes.
- Ezt pedig... - azzal a fiú a másik kezében lévő nagy Juliette et Justine zacskóra mutatott, amiben az ellopott cipő lapult. - ...visszaviszem én. Most. Azonnal.
- Veled megyek.
Charlotte elengedte Edaniel kezét. Mert tudta, hogy most már ott marad mellette.
Edaniel már bánta, hogy felhúzta magát, és, hogy lopásra kényszerítette a lányt.
Charlotte pedig lelkileg össze volt törve a törvénytelen dolog miatt, amit cselekedett, mégis vágyott, hogy újra barátok lehessenek. Mert, valljuk be, jól esett neki a fiúk - Edaniel és Sheridan - társasága.
Alig pár perc telt el, mióta Sheridan mesterkedésének következtében szemtől szembe találták magukat egymással. Az idő pedig végtelennek tűnt számukra, nyúlt és nyúlt, akárcsak egy végtelen rágógumi.
- Figyelj, - nyelt egyet végül a fiú.
- Hm, igen? - még egyikőjük sem mert felnézni.
- Csak annyit akarok, hogy... - motyogta maga elé pirosló arccal Edaniel, miközben így gondolkozott magában:
Jaaaaj, ez annyira nehéz!
Mondj már valamit!
De mit?
Valamit!
De miiit??
Bármit! Akármit!!!
Köszi a segítséget....
Hé, én csak a belső hangod vagyok. Ugyanolyan béna vagyok, mint te...
Fogd be!
- Felejtsük el - lehelte Charlotte. - Csak felejtsünk el mindent, oké?
Kopogós csizmájával közelebb lépet a sráchoz. Az ösztönösen hátrálni akart - mindig tartotta a távolságot -, de a lány megragadta a kezét és nem engedte.
- Ed, felejtsünk el mindent.
Őszintén reménykedett benne, hogy így lesz. Remélte, hogy minden rendbe jön és a világ szép lesz megint.
- Hm - bólintott rá Edaniel és végre a lányra nézett. Kipirosodott arcára, a széltől összekócolt hajára. És csillogott a szemük. Mindkettőjüké olyan fényesen szikrázott, akár egy csillag. Egy fényes, hihetetlenül boldog csillag.
Amiben Charlotte hitt - hogy szép lesz a világ - beteljesült. Hirtelen minden gyönyörű volt, vidám és színes.
- Ezt pedig... - azzal a fiú a másik kezében lévő nagy Juliette et Justine zacskóra mutatott, amiben az ellopott cipő lapult. - ...visszaviszem én. Most. Azonnal.
- Veled megyek.
Charlotte elengedte Edaniel kezét. Mert tudta, hogy most már ott marad mellette.
