Kedves Malcom,Van egy titkom, de nem akarok róla beszélni. Inkább csak az érzésekről, amik kavarognak miatta. Olyan ez, mint amikor egy poros helyen leejtesz valamit és a por eltakar mindent. A leejtett dolog a titkom, a tettem, ez az egész hülye helyzet, míg a por az a sok nyamvadt érzelem.
Túl sok érzés gyötör és nem tudom magamnak megtartani az összeset. Úgy érzem egyszerre összepréselnek, átfurakodnak a csontjaim között, táncot járnak a szívemben és őrülten rohannak a fejemben, faltól falig. Ki kell adnom magamból -ha nem is mindet.
És tudom, hogy nem fogod felfogni, amit most írok, de el akarom mondani neked. Csak remélni tudom, hogy értesz belőle valamit. Az nekem elég.
Először is van bennem némi
harag -Miért kapta fel így a vizet? Az ő hibája!-, meg
bűntudat -Mégis csak én tehetek róla... Nem akartam...-, aztán ott van még a jeges
rémület, hogy mindent elrontottam.
A testemet a
félelem uralja, az eszemet a
düh és a
dac; nem is tudom mit akarok, vagy mit tegyek. Egyszerre vagyok elveszett, magányos és
szomorú. Dúl bennem az
önsajnálat, a
kétségbeesés és az
önutálat is.
És ez az egész olyan összetett, olyan érthetetlen, hogy a bajok okát én is csak súrolom -pedig nyakig benne vagyok.
Végül pedig tudom, hogy egyedül kell leküzdenem. Senki nem ért meg, nemhogy segítene. Egy szürke, kies sivatagban ülök, míg mindenki az oázisban nevetgél. Ez a totális, félreérthetetlen
magány, ami berágta magát az ereimbe. A véremen át gyengít és nem tehetek ellene semmit. Feladtam. Már régen.
Üdvözöl a kétségbeesett érzésekkel küzdő,Lara Isabella Punch
