Charlotte újra a Juliette et Justine előtt állt. Félt, de aztán oldalra sandított. Edaniel ott volt tőle alig két lépésre, s az arcán bátorító mosoly ült.
- Egyedül is be tudok menni, ha te itt akarsz maradni - újabb mosoly, jelezvén, hogy semmi baj.
- Nem, nem, bemegyek veled -erőszakoskodott Charlotte, de aztán mégis a fiúnak kellett kinyitnia az ajtót, mert ő nem mozdult.
Charlotte nyelt egy hatalmasat - azt hitte ezt a szíve dörömbölésétől meg sem lehet már hallani -, aztán a fiú mögött belépett. Lassan lépkedett, mintha húznák.
Bent egy pillanat alatt elfelejtkezett a helyzetről. Még most is elkápráztatták a csodálatos minták, színek és anyagok. A szeme már a boltban eltöltött első másodpercekben cikázni kezdett, egy-egy darabon elidőzve. Már sikítozva indult volna befutni a bolt mélyébe vásárolgatni, a szeme felragyogott és érezte, hogy a csodás ruhák őt hívják. De aztán megemberelte magát és lecövekelt. Charlotte tekintete bejárta az álomszép helyiséget, aztán végül a pénztárnál állapodott meg. Hoppá.
Az eladónő alaposan, centiről centire végigmérte a lányt. Ő csak állt ott a fiú háta mögött, s igyekezett úgy helyezkedni, hogy a lehető legkisebb jelét láthassák, hogy ott van. Érezte, hogy valaki vizslatja a személyét - az ilyet mindig megérzi az ember -, de csak lesütötte a szemét és nem gondolt arra, milyen melege kezd lenni.
- Vörös az arcod - suttogta oda neki Ed. - Minden rendben?
- Ühm - suttogott vissza ő.
Végre végzett a fizetéssel az előttük álló nő és Edaniel odalépett a kasszához.
- Elnézést, ezt visszahoztuk - szólította meg a kasszánál álló ősz hajú nőt, aki végre levette a szemét Charlotte-ról és kellemetlenül a fiúra nézett.
A nő megigazította hamuszürke, szoros és zárt ruháját, ami alatt szinte zörögtek a csontjai. Charlotte azon gondolkozott, hogy milyen ropogósra van vasalva a hófehér ing a ruha alatt, s hogy milyen szúróan karcsú a néni.
- Blokk van?
- Öhm... Tessék? - Ed egy kissé kezdett meginogni. Lehetett érezni a hangján, hogy nem érti és zavarban van.
- Csak akkor tudom kicserélni, ha a blokkot is megőrizték - magyarázta a nő és megint a lányra nézett.
- Ó! Nem, nem. Mi nem
vettük meg ezt a cipőt. - vágta ki a választ, aztán rögtön szabadkozni kezdett. - De visszahoztuk.
Úgy látszott végre leesett neki mit akarnak. Gondolkozott egy percig, aztán cinkosan közelebb hajolt Edanielhez.
- Nos, ezt nagyra értékelem, fiatalember. És kisasszony.
Odabiccentett Charlotte-nek. Vívódott magában, de aztán csak annyit mondott:
- Erről, azt hiszem nem kell beszélnünk a főnök úrral. Elvégre megkerült, nem igaz?
De, de bólogatott hevesen a két fiatal. A nő iszonyú lassan kicsoszogott a pult mögül és a helyére vitte a cipőt. Visszafelé jövet egyenesen Charlotte előtt állt meg, hogy a lánynak pontosan a szemébe kelljen néznie.
- Hány centi vagy? - szegezte neki a kérdést a megszeppent lánynak.
- Mi? - nézett kerek szemekkel a nő öregedő arcába amaz. - 175, de ehhez mi köze....
- Remek! - csapta össze a tenyerét a néni. - Igazán remek! Szavamra mondom, már azt hittem nem találok elég magas lányt
ahhoz a ruhához, de végül is itt vagy nem? Igazán remek, hogy idejöttél.
Charlotte meglepődve nézett Edaniel, aki ugyanilyen értetlen tekintettel bámult vissza rá.
Mi vaaan? gondolták egyszerre.
A nő pedig még mindig túlságosan örült, s nem igyekezett megmagyarázni nekik a dolgot.
- Azt hiszem még sokáig leszünk itt - sóhajtotta Edaniel és rákönyökölt a pultra.
