Kényszerítenek, hogy éljek

Kedves Malcom,

Már megint rég óta nem írtam. Szégyellem bevallani, de az élet úgy arcul csapott, hogy ábrándozásra már nincs is időm.
A napjaim nagy részét az iskola tölti ki és a tanulás, valamint az év végi hajrá, hogy feljavítsam azt, amit szeptember óta folyamatosan elrontok. Reménytelen, hogy röpke egy hónap alatt mindent helyrerakjak, mikor még élni sem tudok rendesen.
Minden és mindenki, aki a közelemben van kényszerít, hogy éljek. Nem ülhetek le, nem csukhatom be a szemem, anélkül, hogy valami vagy valaki ne emlékeztessen rá, hogy ez az a világ, amiben lennem kell. Anyám szavaival élve (amit búcsúzkodásunkkor mondott nekem) :
- Nem léphetsz ki a mostani életedből, csak azért, hogy egy múló ábrándot kergess!
Mert valljuk be, te csak egy ábránd vagy, a képzeletem szőke hercege, akinek -minden mást feledve- mosolyogva írhatok meg egy levelet. Mondd, hogy miért nem írsz vissza?
Még nem kaptam vissza a leveleimet, ami azt jelenti, hogy megkapod. Olvasod.
Kérlek írj! Most mindnenél jobban szükségem van rád, Malcom!!

Üdvözöl a rab, akit az élet kényszerített, hogy kinyissa a szemeit:
Lara Isabella Punch