Légbuborékok

Kedves Malcom,

Ma egy csodálatos napot töltöttünk el Mauriccal.
Több mint egy hete, hogy otthon ültem, sápadtan, a leveledre várva, de aztán feladtam a várakozást (tudod, sosem voltam valami türelmes). Fogtam Mauricot, rákötöttem egy lila pórázt és az emberek kiáltozásával mit sem törődve (Anyu, az a lány macskát sétáltat! Néé, má' az egy lolita!) kirándulni mentem. Van a város szélén egy erdő, nagy és tágas. Ezt szemeltem ki célpontomnak.
Üdítő volt a sok betonszürke épület helyett egy ennyire friss és zöld helyen lenni. Egész egyszerűen szabadon engedtem Mauricot, had mászkáljon egyet (végül nem is ment messze tőlem -talán félt, hogy ott hagyom), én pedig lefeküdtem a földre. A puha fű úgy ölelt körül, mint a legpuhább kanapé odahaza. Maga az érzés kellemesen bizsergető volt, olyan, mint mikor egy fáradt nap után beleesel az ágyadba.
A nap ragyogóan sütött és csak a legkitartóbb sugarak jutottak keresztül a fák levelei között. Tavasziasan meleg volt és hirtelen csönd. A város kopácsoló, rikácsoló zaja helyett csupa madárfüttyel telt meg a fülem és a szél halk motoszkálásával. Fantasztikus volt!
Pár perc után előszedtem az új, vérvörös-kék csíkos táskám mélyéről a buborékfújóm. Belemártottam a keverékbe a fejét és szelíden belefújtam. Csodás, apró és csillámló buborékok töltötték be a májusi levegőt. A földön fekve, felfelé bámulva nappali csillagként kóboroltak a kék ég előtt. A fehér felhők előtt ezüst ékszerként táncoltak. A látvány lenyűgözött.
Azokban a percekben, míg ott voltam (és még sokáig utána is), elöntötte a szívem a hála és a szeretet. Békességben voltam. A lelkem örült. Én örültem. Azt kívántam, hogy legyen minden mindig ilyen boldog és szép.
(Tényleg, miért nem lehet??)

Üdvözöl a kiránduló és (jelenleg) felhőtlenül boldog,
Lara Isabella Punch