Kedves Malcom,Bocs, hogy ilyen későn írok, de a szüleim hazajöttek.
Tudod, évente egyszer, ha hazajönnek. Küldik a pénzt, de sosem látom őket. Mindent megadnak, de sosincsenek itt. Most pedig hazajöttek egy pár hétre. Hát nem tetszett nekik, amit itt láttak.
Nem tudták elfogadni a ruházatom, a hajam, a viselkedésem -mindenem kritizálták. De akkor lett elegem belőlük igazán, mikor Mauricot felfedezvén hívni akarták az állatmenhelyet. Feldobogtam a szobámba és ott maradtam, míg el nem mentek.
Mielőtt elindultak volna erre a hosszú éveken át tartó kutatásra, együtt elmentünk házakat nézni. Megakarták venni nekem azt a helyet, ahol nélkülük is élhetek.
Nekik csak az óriási kastélyok tetszettek. Bevallom, én is jól elvoltam volna bennük, képzeld el, hogy mindennap kóborolhattam volna, hogy újabb, addig fel nem fedezett szobákat találhattam volna, tele antik dolgokkal... de felesleges lett volna a sok szoba és hely. Úgyhogy maradt a kis lakás, ami nem hatalmas, de legalább otthonos és nem veszek el benne. Húzták a szájukat, de végül sürgette őket az idő és belementek.
A szüleimnek nem volt szoba, ahol aludhattak volna, mert nem akartak a vendégszobámban lakni, mondván, hogy részben ez az ő otthonuk is. Így egy méregdrága hotelben táboroztak le, ahol minden áldott reggel együtt reggeliztünk. Hét órakor.
És had mondjam el, hogy a lakásomtól a hotelig háromnegyed óra az út...
Majd még írok, de most túl fáradt vagyok, hogy mindent elmondjak. Azért örülök, hogy te még ott vagy, ahol.
Üdvözöl a bágyadt,Lara Isabella Punch
