Egy pár cipő és könnyek

A Juliette et Justine Charlotte kedvenc boltjai közt is az első helyet foglalta el. Egyszerűen imádta az összes ruhát, amit ott lehet kapni. Bár otthon, a szekrényében is volt onnét vagy egy tucat szoknyája, pólója és pulcsija, de mindig talált valami újabbat, szebbet, amit muszáj volt azonnal felpróbálnia, majd végül hazavinnie.
És most Charlotte ott állt kedvenc márkájának ajtaja előtt. A szíve a torkában dobogott, de nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy az üveg ajtót kecses, keskeny ezüst cirádás J et J felirat díszíti. A lány erősen reszketett és forgott a gyomra ha csak rá gondolt, hogy mit akar tenni.
- El akarok lopni egy cipőt.. -dünnyögte halkan magának, de aztán megrázta a fejét és kijavította. - Nem, nem akarok, hanem kell cipőt lopnom...
Villámgyorsan cikáztak a fejében a gondolatok. Őrült sebességgel visszavezette a történteket oda, hogy miért is kérte ezt a baromságot Edaniel? És ő miért is teljesíti?!
Ám az emlék képek tovább kergetőztek a fejében mélyebbre, még mélyebbre, egészen addig, hogy ő bántotta meg a fiút az undok kíváncsiságával. Nem értette Edaniel szándékait, de nem akart haragot sem.
Nyelt egyet, majd minél lassabban, késleltetve a késleltethetetlent a kilincsért nyúlt... és lenyomta. Remegős térdekkel, amiket később, tiszta fejjel kocsonyának titulált, lépett be. Végigsétált a szuper ruhadarabokkal roskadásig megrakott polcok közt, amiket ezelőtt biztosan sikítással dicsért volna. Most inkább kivégző helynek érezte, túl szűknek és nyíltnak.
Az eladó a próbafülkében segített egy vásárlónak, így nem figyelt rá. A lány izzadós, nyirkos kézzel egy csodálatos prémes, fehér csizma után nyúlt. Megforgatta a kezében, aztán hirtelen megragadta, mintha sosem akarná elereszteni. Futni kezdett.
Nem hallotta, hogy megszólalt-e a riasztó, de nem is érdekelte. Csak rohant kifelé a boltból, kifelé a város központból és közben elhomályosult a szeme a sírástól. Ő nem akarta ezt!
Egészen Edanielék lakásáig futott. Bekopogott, a hidegtől kipirosodott, a könnyektől pedig csillogó az arccal és igazán, igazán rosszul érezte magát.
Edaniel végtelennek tűnő idő után kinyitotta az ajtót. Nem hívta be a lányt, hanem kilépett és becsukta maga mögött az ajtót. Ketten voltak az üres folyosón. Charlotte nem mert a fiú szemébe nézni, nehogy az meglássa a könnyeit. A srác pedig még mindig haragudott, így nem vette észre a lány állapotát. Tüntetően nem egymásra néztek.
Charlotte átnyújtotta a cipőket, de Edaniel nem vette el őket. A kinyújtott kéz ott volt közöttük, amin az a pár álomszép cipő hevert, amiért a lány annyira oda volt.
- Honnét tudjam, hogy nem megvetted? -kérdezte halkan Ed.
Abban a pillanatban, hogy a fiú meggyanúsította, Charlotte-ban elszakadt valami és irtózatosan felháborodott.
- SEHONNÉT! -sikította és a cipőket erőteljesen Edanielhez vágta. És elrohant megint...
Rohant a lány és a fiú némán nézte utált otthona előtt azt az egy pár cipőt.